Ez a bejegyzés most olyan, mintha magamban beszélnék. Mondhatnám azt, hogy magamnak írom. Csak hogy el ne felejtsem: volt egy olyan tél, fotózás szempontjából csapni való…rossz fények, enyhe, hó nélküli időjárás, ólomszürke fellegek topognak egy helyben… Az ember csak azért jár ki a leshez, hogy újra töltse az etetőt, megnézze: rendben van-e minden? Amikor kiérek, hangos kiáltással adja tudtára a teremtett világnak a szajkó, hogy nem kedvére való a látogatásom, elriasztva a beszállón épp kajáló, vagy emésztő Egerész ölyvet. A többiek – gondolok itt a kis apró népre, a cinegék és verebek olyan tessék-lássék módon befáradnak a sűrűbe és ott várják meg, hogy elhúzzam a csíkot. Persze van közöttük egy, a barátcinege, aki nem fél tőlem. Karnyújtásnyira tőlem nyilvánítja ki véleményét, vagy csak egyszerűen azt akarja mondani, hogy ne zavartassam magam, ő csak jött enni.
Most is, mint mindig, az idő nem volt alkalmas a fotózásra, ennek ellenére beültem, és megerőszakoltam a kedvezőtlen körülményeket és: csak azért is “lődöztem”. 800 iso-val próbálkoztam, persze akció, az felejtős volt. Sima habitus fotókat próbáltam készíteni, csak hogy legyen valami. Ami újdonság, hogy elég nagy csapat Zöldike volt, a vörösbegy is kimerészkedett, volt egy pár meggyvágó. Egerészünk az most már rendszeres visszajáró vendég. Az úton találtam egy elhullott fenyőrigót, kiraktam, hogy hátha kell valakinek. Hát neki kellett. Egy kóbor fekete macska zavarta el a beszállóról. Aztán ennyi nekem is elég volt. Nem mintha babonás lennék, de hazaindultam….
-
- Egy elég nagy csapat volt vendége az etetőnek
-
- Rendszeres vendég, sok van belőlük
-
- Fecsegő, összetartó kis csapat
-
- Fenyőrigó van a karmaiban
-
- Cippogó kis apróság megmutatta magát
-
- Zöldike
Hollósi Zoltán Blogja 